2011. szeptember 15., csütörtök

Előzetes a könyvből


Ransom Riggs
VÁNDORSÓLYOM KISASSZONY KÜLÖNLEGES GYERMEKEI

         Hatéves koromban úgy gondoltam, ha csupán fele olyan izgalmas életre vágyom, amilyen Portman nagyapáé volt, felfedezőnek kell lennem. Ő azzal bátorított, hogy délutánokat töltött velem a világ térképei fölé hajolva , képzeletbeli expedíciók útvonalát jelölte ki vörös rajzszögekkel, és azokról a fantasztikus helyekről beszélt, amelyeket egyszer majd felfedezek.
         Otthon úgy adtam hírül törekvéseimet, hogy a szememhez kartonpapír hengert szorítva vonulásztam fel és alá, és addig kiáltoztam, hogy „Föld! Föld!” meg „Kikötéshez felkészülni!”,  amíg a szüleim ki nem zavartak. Azt hiszem, attól tartottak, hogy nagyapám olyasfajta álmodozással fertőz meg, amelyből sosem gyógyulok ki, így aztán egy nap anyám leültetett, és elmagyarázta, hogy nem lehetek felfedező, mert a világon már mindent felfedeztek. Rossz évszázadban születtem, és becsapva éreztem magam.
         Még inkább becsapva éreztem magam, amikor rájöttem, hogy Portman nagyapa legjobb történeteinek a legtöbbje nem lehet igaz. A legfantasztikusabb történetek a gyerekkoráról szóltak, arról, hogy Lengyelországban született, ám tizenkét éves korában elküldték egy walesi gyermekotthonba. Amikor megkérdeztem, miért kellett elhagynia a szüleit, mindig ugyanazt felelte: mert üldözték őt a szörnyek. Lengyelország csak úgy hemzsegett tőlük, mondta.
Miféle szörnyek? — kérdeztem ámulva. Ez amolyan megszokott dologgá vált.
— Rémületes, púpos, rothadó bőrű, fekete szemű szörnyek — felelte mindig. —
És így jártak! — És úgy csoszogott utánam, ahogyan a régi filmek szörnyei, amíg el nem szaladtam nevetve.
         Valahányszor leírta őket, mindig hozzátette egy-egy rémes, új vonásukat. Nemsokára már alig tudtam aludni. Rettegtem a szörnyektől, de izgatottan képzeltem el nagyapámat, ahogy harcol velük, és túléli, hogy elmesélhesse.
         Még fantasztikusabbak voltak a walesi gyermekotthonról szóló történetei. Elvarázsolt hely volt, mondta, amelyet úgy terveztek meg, hogy a gyerekek biztonságban legyenek a szörnyektől, egy olyan szigeten, ahol mindig sütött a nap, és soha, senki nem betegedett meg, nem halt meg. Mindenki együtt élt egy nagy házban, amelyet egy bölcs, vénséges madár oltalmazott – legalábbis a történet szerint. Ahogy azonban idősebb lettem, kezdtek kétségeim támadni.
Miféle madár? — kérdeztem egy délután hétéves koromban, és kétkedő tekintettel néztem rá a kártyaasztal fölött, miután hagyott nyerni a Monopoly-ban.
— Egy nagy sólyom, aki pipázott — mondta.
— Nagyon ostobának tartasz, nagyapa.
Megszámolta narancssárga és kék papírpénzeinek megfogyatkozott kötegét.
— Eszemben sincs, Jakob. — Tudtam, hogy megbántottam, mert előjött soha le nem vetkezett lengyel akcentusa, ezért az eszemben esembennek, a sincs szincsnek hangzott. Bűntudatomban megpróbáltam kedvezőbben adni hangot kétségemnek.
— De miért akartak bántani titeket a szörnyek? — kérdeztem.
— Mert nem olyanok voltunk, mint mások. Különlegesek voltunk.
— Hogyan különlegesek?
— Jaj, sokféleképpen — mondta. — Volt egy lányka, aki tudott repülni, egy fiú, akiben méhek éltek, meg egy testvérpár, egy fiú meg egy lány, akik hatalmas sziklákat tudtak felemelni.
         Nehéz lett volna eldönteni, komolyan beszél-e. Ám nagyapámat sosem tartották vicces embernek. Elkomorodott, mert látta rajtam a kételkedést.
  — Jól van, nem kell elhinned nekem — mondta. — Vannak fényképeim! — Hátratolta kerti székét, bement a házba, és egyedül hagyott a beárnyékolt verandán. Egy perc múlva visszajött kezében egy régi szivardobozzal. Előrehajoltam, hogy jobban lássam a négy gyűrött és sárguló fényképet.
Az első homályos felvétel volt, rajta öltönynek látszó valami, amelyben nem volt ember. Vagy az illetőnek nem volt feje.
— Dehogynem volt feje! — vigyorgott nagyapám. — Csak nem látod.
— Miért? Láthatatlan?
— No nézd csak, mennyi esze van! — Felhúzta a szemöldökét, mintha meglepte volna, hogy így tudok következtetni. — Millard, úgy hívták. Mókás kölyök. Néha azzal jött, hogy „Hé, Abe, tudom, mit csináltál ma”, és elsorolta, merre jártam, mit ettem, mikor piszkáltam az orrom, amikor azt hittem, nem lát senki. Néha követte az embert, hangtalanul, mint az egér, ruhátlanul, hogy ne lásd – és csak leskelődött! — A fejét csóválta. — Amikor a legkevésbé számított rá az ember…
Elém tett egy másik fotót. Miután megnéztem, megkérdezte:
— Szóval? Mit látsz?
—Egy kislányt.
— És?
— Koronát visel.
Megérintette a kép alját.
— És a lába?
Közelebbről szemügyre vettem a képet. A lányka lába nem érintette a talajt. De nem ugrott fel – mintha lebegett volna a levegőben. Leesett az állam.
— Repül!
— Majdnem — mondta nagyapám. — Levitál. Csak nemigen tudott uralkodni magán, ezért néha le kellett kötöznünk, hogy el ne szálljon!
Nem tudtam levenni a szemem a lányka nyugtalanító babaarcáról.
— Ez valódi?
— Persze — felelte mogorván, eltette a képet, és egy másikat csúsztatott a helyére, amelyen egy cingár fiú jókora követ emel a feje fölé. — Victor meg a húga nem voltak ennyire ügyesek — mondta —, de annál erősebbek!
— Nem látszik erősnek — néztem a fiú vézna karját.
— Pedig nekem elhiheted, hogy az volt. Egyszer próbáltam vele szkanderezni, kis híján letépte a karom!
Ám a legfurább az utolsó fénykép volt. Egy emberi fej hátulról, amelyre egy arc volt festve.
Csak bámultam a képet, miközben Portman nagyapa magyarázott.
— Két szája volt, tudod? Egy elöl és egy hátul. Azért nőtt olyan nagyra és dagadtra.
— De ez hamisítvány — mondtam. — Az arc csak rá van festve.
— Persze, a smink hamis. Egy cirkuszműsorhoz készült. De én mondom, két szája volt. Nem hiszel nekem?
   Hiszek neked — mondtam.

(…)

         A pince zegzugos helyiségek sora volt, és olyan sötét, hogy akár bekötött szemmel is a felfedezésére indulhattam volna. Lementem a nyikorgó lépcsőn, és álltam az alján egy darabig, azt remélve, hogy a szemem idővel alkalmazkodik, de az ottani sötétség az a fajta volt, amelyhez nem lehet alkalmazkodni. Bíztam abban is, hogy megszokom a szagot – különös, keserű bűz volt, amilyen a kémiaterem szekrényében szokott lenni –. de nem volt ilyen szerencsém. Így beóvakodtam, és inggalléromat az orromra húzva, kezem magam elé tartva reménykedtem, hogy a legjobb történik.
         Megbotlottam, majdnem elestem. Üvegből készült tárgy gurult végig a földön. Még büdösebb lett. Képzelődni kezdtem, hogy különböző dolgok bujkálnak előttem a sötétben. Nem szörnyek vagy szellemek –, de mi a helyzet, ha van még egy lyuk a padlón? Sosem találják meg a testemet.
Aztán rájöttem (zseniális pillanat volt), hogy ha előhívom a menüt a mindig a zsebemben tartott mobil telefonomon egészen kis fényt tudok csiholni. Alig hatolt át a sötéten, így a földre irányítottam. Csorba kockakő, egérürülék. Oldalra világítottam, gyengén megcsillant valami.
         Közelebb léptem, körbevilágítottam a telefonnal. A sötétségből üvegekkel teli polcok bontakoztak ki. Mindenfajta méretű és alakú üvegek, pókhálósak és porosak, bennük zselatinszerű valamik zavaros folyadékban. Eszembe jutott a korábban látott konyha a szétrobbant gyümölcs- és zöldségbefőttekkel. Talán idelenn egyenletesebb a hőmérséklet, ezek így maradhattak meg.
         De amikor még közelebb léptem, és jobban megnéztem, rájöttem, hogy az üvegekben nem gyümölcsök és zöldségek vannak, hanem szervek. Agyak. Szívek. Tüdők. Szemek. Mind valamiféle házi főzetű formaldehidben eltéve, ami magyarázatot adott a szörnyű bűzre. Öklendezni kezdtem, és elhátráltam tőlük a sötétben, undorodva és értetlenül. Miféle hely ez? Ilyen üvegekre az ember Frankenstein pincéjében számít, nem olyan helyen, ahol gyerekek élnek.       Ha Portman nagyapa nem mesélt volna annyi csodálatos dolgot erről az otthonról, megfordulhatott volna a fejemben az is, hogy Vándorsólyom kisasszony csak azért fogadta be a gyerekeket, hogy hozzájusson a szerveikhez.
Amikor kissé magamhoz tértem, felpillantva másféle fényecskét láttam magam előtt – nem a telefon fényének tükröződését, hanem gyengécske nappali fényt. Abból a lyukból kellett jönnie, amelyet én ütöttem. Rendíthetetlenül továbbmentem, orromra húzott ingemen át véve a levegőt, távol a falaktól és az esetleg általuk tartogatott, ijesztő meglepetésektől.
         A fény felé haladva befordultam egy sarkon, és egy kis helyiségbe jutottam, amelynek részben beszakadt a mennyezete. A lyukon beszűrődő nappali fényben szilánkokra tört padlódeszkák és az iszapos porral bevont üvegszilánkok halmára itt-ott szőnyegdarabkák tapadtak, mint a húscafatok. A törmelék alatt parányi lábak surrantak, valamiféle sötétkedvelő rágcsáló túlélte világa összeomlását. Mindennek a közepén hevert az útiláda roncsa, körülötte konfettiként szétszóródott fényképek.
         Óvatosan botorkáltam a törmelék között, átlépve lándzsaként meredező karók és rozsdás szögekkel kivert deszkák fölött. Letérdeltem, próbáltam menteni a halomból, amit tudtam. Mint valami barlangi mentő, ástam ki arcokat, söpörtem le róluk üveget és korhadt fát. És bár sietni akartam – nem lehetett megjósolni, fejemre omlik-e a mennyezet maradéka, és ha igen, mikor –, nem álltam meg, hogy alaposabban meg ne vizsgáljam őket.
         Első pillantásra olyannak látszottak, mint a bármelyik családi albumban megtalálható fényképek. Fényképek tengerpartokon ugrándozó és hátsó tornácokon mosolygó emberekről, látképek az egész szigetről és sok gyerekről, egyenként vagy párosával. Fesztelen pillanatfelvételek és beállított, mesterséges háttér előtti portrék, amelyeken gyerekek halott szemű babákat szorongattak, mintha holmi hátborzongató bevásárlóközpont stúdiójában jártak volna a századforduló táján.
         De amit valóban hátborzongatónak találtam, azok nem a zombi-babák voltak, nem is a gyerekek fura frizurái vagy az, hogy soha, de soha nem mosolyogtak. Az döbbentett meg, hogy minél tovább nézegettem a képeket, annál ismerősebbnek tetszettek. Ugyanolyan rémálomszerűség jellemezte őket, mint nagyapám régi képeit, kivált azokat, amelyeket elrejtve tartott a szivardoboz aljában, mintha mind ugyanabból a csomagból származtak volna.
         Két fiatal nő állt például az óceán nem túlságosan meggyőzően megfestett háttere előtt. Önmagában nem is lett volna a kép annyira nyugtalanító, mint az, ahogyan a lányokat beállították. Mindketten háttal álltak a fényképezőgépnek. Miért vállalná az ember a fáradságot meg a kiadást, hogy fényképet készíttessen magáról – a portrék akkoriban sokba kerültek –, és fordulna aztán háttal a fényképezőgépnek? Félig-meddig arra számítottam, hogy találok a törmelékben egy másik képet ugyanarról a két lányról, ezúttal szemből, és vigyorgó koponya van az arcuk helyén.
         Más fényképeket viszont mintha ugyanúgy meghamisítottak volna, ahogyan nagyapám némelyik képét. Az egyiken magányos kislány néz egy temetőben egy tükörként szolgáló tóba – csakhogy a tükörképen két kislány van. Ez Portman nagyapának arra a fotójára emlékeztetett, amelyen egy palackba „zárt” lány volt látható, azzal a különbséggel, hogy bármiféle sötétszobabeli technikát alkalmaztak is, ez kevésbé hatott hamisítványnak. Egy másikon elképesztően higgadt fiatalember volt látható, akinek a felsőtestén hemzsegtek a méhek. Ilyesmit meglehetősen könnyű hamisítani, igaz? Ahogyan nagyapámnak azt a fotóját, amelyen egy fiú nyilvánvalóan gipszből készült sziklát emel a magasba. Hamis kő – hamis méhek.
         Felállt a hátamon a szőr, amikor eszembe jutott, amit Portman nagyapa mesélt egy fiúról, akit itt, a gyermekotthonban ismert – hogy a fiú testében eleven méhek laktak. Némelyik kiröppent, ahányszor csak kinyitotta a száját, mesélte egyszer nagyapa, de csak akkor csíptek, amikor Hugh úgy akarta.
         Egyetlen magyarázatot tudtam csak elképzelni. Nagyapám fényképei abból az utazóládából származtak, amely ott hevert előttem darabokban. Mindaddig azonban nem voltam biztos a dolgomban, amíg meg nem láttam a csodabogarakat: két kifestett arcú, fodros gallért viselő fiúcskát, és az egyik mintha szerpentinnel etetné a másikat. Nem tudtam, hogy pontosan mik akartak volna lenni – túl azon, hogy rémálmokat hoztak az emberre; mik lehettek, szadomazochista táncosok? Ám ahhoz nem fért kétség, hogy Portman nagyapának ugyanerről a két fiúról volt fényképe. Mindössze néhány hónapja láttam a szivardobozban.
         Nem lehetett véletlen, ami azt jelentette, hogy a fényképek, amelyeket nagyapám mutatott nekem – és megesküdött, hogy olyan gyerekeket ábrázolnak, akikkel együtt élt ebben a házban –, valóban ebből a házból származnak. De vajon jelenthette-e ez azt, amiben már nyolcévesen is kételkedtem: hogy a képek valódiak? Hogy bármelyik igazi – a szó szoros értelmében igazi – lehet, elképzelhetetlennek látszott. Mégis, ahogy ott álltam a poros félhomályban, a halott házban, amely ugyanakkor kísértetektől elevennek tűnt, azt gondoltam, hogy talán…
         Hirtelen hangos recsegés-ropogás hangzott valahonnan fentről, és úgy megijedtem, hogy kiejtettem a kezemből az összes képet.
Csak a ház roskadozik, mondtam magamnak –, vagy dől össze! De amikor lehajoltam, hogy összeszedjem a fényképeket, újra hallatszott a recsegés-ropogás, a mennyezeten lévő lyukon át behatoló halvány fény egy pillanat alatt eltűnt, és ott guggoltam a koromsötétben.
         Lépéseket hallottam, aztán hangokat. Erőlködtem, hogy megértsem, mit beszélnek, de nem sikerült. Nem mertem moccanni, attól tartva, hogy megindul körülöttem a törmeléklavina. Tudtam, hogy alaptalan a félelmem – bizonyára azok a hülye rapper-fiúk szórakoznak velem megint –, ám a szívem eszeveszettül kalapált, és valami mélységes állati ösztön némaságot parancsolt.
         A lábam zsibbadni kezdett. Amilyen halkan csak tudtam, a súlyomat az egyik lábamról áthelyeztem a másikra, hogy jobban keringjen a vérem. Egy aprócska valami meglazult a törmelékhalomban, elgurult, és apró nesze iszonytató zajnak hatott a csendben. A hangok elnémultak. A padlódeszka megcsikordult éppen a fejem fölött, és vakolat záporozott le rám. Bárkik voltak is odafenn, pontosan tudták, hol vagyok.
Visszatartottam a lélegzetem.
Aztán halk lányhang szólalt meg.
— Abe? Te vagy az?
         Az hittem, csak álmodom. Vártam, hogy a lány ismét megszólaljon, de egy hosszú percen át csak az eső kopogott a háztetőn. Mintha ezernyi ujj dobolna valahol messze. Aztán lámpás gyúlt ki fölöttem, és feltekintve fél tucat gyereket pillantottam meg a beszakadt padló érdes fogú állkapcsai közt, ahogy ott térdelnek, és lenéznek rám.
         Valahogy felismertem őket, bár nem tudtam, honnan. Mintha egy félig elfelejtett álomban láttam volna az arcukat. Hol láttam már őket – és honnan tudják a nagyapám nevét?
         És akkor beugrott… A Walesben is szokatlan öltözékük. Sápadt, mosolytalan arcuk. A köröttem heverő fényképek éppen úgy néztek fel rám, ahogyan ezek a gyerekek lenéztek. Hirtelen megértettem.
A fényképeken láttam őket.





Egy borzongatóan izgalmas könyv


David Lynch is megirigyelhetné azt a különleges történetet, amelyet Ransom Riggs vetett papírra. A Kossuth Kiadónál november elején megjelenő kötet idén nyáron végigtarolta az angol nyelvterületet. Szinte nem volt olyan sikerlista, ahová nem került fel. És azóta is ott van az élbolyban.

De miről is szól a könyv?

Egy rejtélyes sziget,
egy elhagyott árvaház.
Egy izgalmas és megindító történet.



Hajdanában egy szigeten, a világ túlsó felén igen különös gyerekek éltek. Mind együtt egy nagy, öreg házban, egy elvarázsolt helyen, ahol senki sem lelhetett rájuk. Nem olyanok voltak, mint más emberek. Káprázatos dolgokra voltak képesek. 
És mindre vigyázott egy bölcs, vén madár...

Egy családi tragédia után a tizenhat esztendős Jacob egy távoli, Wales partjainál lévő szigetre kerül, ahol felfedezi Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekek számára alapított otthonának omladozó romjait. Ahogy Jacob végigjárja az elhagyott hálótermeket és folyosókat, rájön, hogy az itt rejtegetett árvák többek voltak különösnél. Talán veszélyesek. Lehet, hogy jó okból zárták őket el egy kietlen szigeten. És valamiképpen – legyen ez bármilyen valószínűtlen is – talán még mindig élnek.
A Vándorsólyom kiasszony különleges gyermekei nyugtalanító, réges- régi fényképekkel illusztrált regénye élvezetes olvasmány mindazoknak, akik kedvelik a meghökkentő történeteket és a hátborzongató kalandokat.
A fiatal szerző első könyv
e 2011 júniusában jelent meg és röpke két hónap alatt a sikerlisták élére került:





A könyv megjelenéséig pár információ, érdekesség:

„Ez a könyv messze több, mint különleges”. Riggs izgalmas, meglepetésekkel teli bámulatos regénye megtette az első lépést a mozi felé.
People

Akik a következő Harry Potter könyvet keresik, valószínűleg ezt a regényt fogják olvasni.
CNN.com

„Rendkívül fordulatos, sajátos hangulatú regény, tele meglepetésekkel és furcsa régi fényképekkel. Nem csak a fiataloknak élvezetes és szórakoztató.”
amazon.com

A szerző elképesztően ügyesen használja fel a régi fényképeket, hogy az olvasó képzeletével játsszon, miközben folyamatosan feszesen tartja a történetet! Riggs kezében a vizuális művészet elegáns eszköz, amely erősíti a könyv üzenetét.”
The Globe and Mail

 Ransom Riggs első regénye egyedülálló könyv. Különleges, mert izgalmasan társítja a furcsa régi fényképeket (amelyek közül csak néhányon végeztek apróbb módosításokat) az izgalmas történettel. A szerző remek írói vénája és egyéni látásmódja teszi igazán figyelemre méltóvá a könyvet. Újra bebizonyítja azt, amit az olvasók tudnak: a könyv az álmon túli kalandok kapuja.”
Stainless Steel Droppings

Ez az Év Könyve díj jelöltje!”
Shelf Unbound



Ransom Riggs 32 éves, Marylandben született, de Floridában nőtt fel – akárcsak a regény főhőse Jacob. Jacobbal ellentétben Riggs-nek sok barátja volt, bár ugyancsak elég furák, hiszen a Pineview School for the Gifted-be, azaz a Tehetséges gyerekek számára létrehozott iskolába járt.
Vigyáztunk egymásra. Nem szívattuk egymást. Nem voltak elvárások velünk szemben. Nem kellett menőnek lennünk. Biztonságban voltunk és boldogan éltük a „fura” gyerek életét. –emlékszik vissza. Mindenki különlegesnek számított, mert kiválóak voltunk matematikából. Volt egy fiú, aki annyira kiváló volt, hogy külön osztályt nyitottak neki, ahol egy féléven keresztül lézerrel, vagy valami ilyesmivel foglalkozott.”

Riggs hobbija a régi képek gyűjtése és már 1500-2000 darab kép van a birtokában. A Miss Peregrine ötlete is innen származik. A képeket megmutatta a Sherlockos könyv szerkesztőjének, aki azt tanácsolta: írjon egy könyvet róluk.

 „Sok-sok képet találtam furcsa gyerekekről. Tudni akartam, hogy kik ők, és milyen volt az életük. Mivel a képek csak önmagukban léteznek, és nem ismerjük keletkezésük körülményeiket, elhatároztam, hogy kitalálok egy történetet.” (Publisher’s Weekly)

Tulajdonképpen mindig is szerettem volna könyvet írni, csak a filmes iskola, és a munka utáni futkosásban ez elfelejtődött. Nagy élmény volt számomra ennek a könyvnek a megírása. Hosszú évek óta forgatókönyveket írtam, és ahhoz képest nagy szabadságot jelentett regényt írni. Megteremthettem egy egész világot, és annyi részlettel tölthettem meg, amennyi csak az eszembe jutott”.


Ransom Riggs sok trailert készített más filmekhez, így a sajátját is maga akarta elkészíteni.
Tudtam, hogy egyszerűbb lenne a régi képekből összeollózni az előzetest, de sokkal jobban szerettem volna valóságosan felidézni a régi ház hangulatát. Úgyhogy elindultam, hogy megkeressek egy olyan helyet, amely a képzeletemben élt.”

Rátalált egy fotósra, aki elhagyott európai kastélyokat és várakat fedezett fel és fényképezett le. „Általában ezeket a helyeket titokban tartják, üzleti titokként kezelik. De engem befogadtak, megosztották velem a titkaikat. Elutaztam Amsterdamba, autót béreltem és onnan az egyik felfedezővel Belgiumba és Luxemburgba mentünk. GPS segítségével csodálatos, hihetetlen helyekre jutottunk el, amelyek nagyon hasonlítottak ahhoz, amit elképzeltem.”

Több stúdió versengett a megfilmesítési jogokért, végül a 20th Century Fox nyerte el a lehetőséget.

 A megjelenés előtti kampányban posztereket helyeztek el az iskolákban és on-line felületeken hirdették a könyvet. „Bloggereknek adtunk kéziratot, hogy közöljenek belőle rövid részleteket és kritikákat írjanak. A mental-floss honlapon 3 fejezetet közöltünk sorozatban, és az emberek láthatták, hogyan működik együtt a szöveg a képekkel a könyvben.” – Quirk marketingese.

Riggs-t meglepi, hogy a fiatal főhős ellenére nemcsak fiatalok olvassák a könyvet. „Nagyon sok levelet kapok olvasóktól és 90%-uk felnőttektől érkezik, ami csodálatos! Igaz, csak olyat tudok írni, amit én is elolvasnék, és mivel én is felnőtt vagyok, ez annyira nem is meglepő. Nagyon bíztam a könyvben, de ezt a sikert nem reméltem. Kicsit olyan érzés, mintha nyertem volna a lottón!”


Riggs az utazásról, ahol a könyv előzetesét forgatták:
Mindig izgatott a világ felfedezésének története, de most úgy érzem,hogy a fizikai valóságból eltűntek a határok… A számomra izgalmas felfedezetlen helyek azok, amelyek magukban hordozzák az eltűnő történelmet, mint a szellem városok.” (National Post)


 „Igazán fordulatos és hangulatos regény, telis-tele furcsa régi fényképekkel és meglepetésekkel, amely nemcsak a fiatalokat szórakoztatja.”(Amazon.com)